SYRIUS Airedale  Terrier Kennel

A fiatal Airedale terrier tanítása

Bevezetés

Az Airedale terrier használati kutya. Aki tehát Airedale terriert vásárol, annak rendszerint valamilyen célja van a kutyával, valamire használni kívánja (személyvédelem, őrzés, vadászat stb.). Előfordulhat természetesen az is, hogy valaki kedvtelésből kívánja tartani. Még az ilyen kutyatartóknak is szükségük van azonban arra, hogy kedvencük legalább a „társadalmi együttélés” alapvető szabályait elsajátítsa, ne okozzon több bosszúságot, mint örömet gazdájának. A kutya szempontjából is jobb, ha megtanítjuk viselkedni, mert az ilyen kutyát többször vihetjük magunkkal, gyakrabban lehet velünk és ez számára a lehető legnagyobb öröm.

Az Airedale Terrier egy agilis, nagytermetű terrier, akinek az értelmessége és gyors felfogása, energikussága megkívánja, hogy különös figyelmet fordítsunk az alapos szocializációjára, valamint a megfelelő együttélési szabályok betartására. Ehhez a legpraktikusabb megoldás, hogy a kutyát a mindennapos otthoni gyakorlás mellett kutyaiskolába irassuk, ahol mindezeket szakértő segítségével elsajátíthatja. Úgynevezett engedelmes vizsgát (Begleithundprüfung, azaz BH) legkorábban 14 hónapos korban tehet a kutya. Tehát ha a szocializációját sikerül megalapoznunk a kutyaoviban, akkor 7-8 hónapos korában elkezdhetjük a kutyaiskolában a BH vizsga anyagát megtanulni. Mire a kutya eléri a 14 hónapos, vizsgához szükséges korhatárt, a kutya készen áll a vizsgára.

A BH vizsgaszabályzat előírja, hogy a pórázon vezetett kutya szorosan gazdája bal lába mellett haladjon úgy, hogy a póráz lazán lógjon; a kutya ne maradozzon le, ne húzzon, még akkor sem, ha menet közben fordulatokat teszünk. A pórázon vezetés alatt közömbösen kell viselkednie a mellette elhaladó emberekkel, járművekkel, szokatlan zajokkal és állatokkal szemben. Ha a vezető megáll, a kutyának gazdája bal lába mellé kell ülnie, és ha ilyenkor valakivel kezet fogunk, a kutyának nem szabad az idegenre ugrálnia, esetleg őt megtámadnia. A jól nevelt Airedale terriernek legalább néhány percig nyugodtan egyhelyben kell maradnia, ha gazdája magára hagyja. Ha pl. bemegyünk egy üzletbe és kutyánkat a bolt elé kötjük, rövid távollétünk alatt nem szabad vonyítania, ok nélkül ugatnia, esetleg támadnia, vagyis ne okozzon a kutya botrányt.

A BH vizsga alsó korhatára 14 hónap, s ezt egy rendszeresen oktatott Airedale terrier 4-5 hónap alatt tökéletesen elsajátíthatja.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a fentiekben azt a minimumot írtuk le, amelyet minden Airedale terriernek tudnia illik, amelynek megtanítása tehát minden gazda sportszerű kötelessége, nemcsak saját, hanem kutyája és a környezetében élők érdekében is.

Felvázolunk néhány alapelvet, amelyek a neveléshez szükségesek, és amelyeket az Airedale terrier tanítása során mindig szem előtt kell tartanunk, majd útbaigazítást adunk, hogy mire és hogyan tanítgassuk a kölyköt addig az időpontig (kb. 6 hónapos koráig), amikor az engedelmes vizsgára való előkészítése kezdetét veszi.

A kölyökkutya leendő tulajdonosa már a kiválasztás során dilemma előtt áll, mert olyan kölyköt szeretne, amelyből nemcsak küllemileg szép, hanem munkára is alkalmas Airedale terrier fejlődik. Küllemi szempontból nem itt foglalkozunk a kölyök kiválasztásával, a munkára való alkalmasság szempontjából azonban szolgálhatunk némi tanáccsal. Előre bocsátjuk, hogy biztos útbaigazítást nem adhatunk, csupán valószínűségi támpontokat. Tapasztalati alapon állíthatjuk, hogy a munka szempontjából a szuka legalábbis egyenértékű a kannal (vannak, akik esküsznek a szukára), ugyanilyen alapon az is kétségtelennek látszik, hogy a munkára való alkalmasság az Airedale terrier kölyök küllemével nincs összefüggésben.

A munkára való alkalmasságot ugyanis sem a kölyök neme, sem annak külleme, hanem a kiskutya idegrendszere valószínűsíti. Nem meghatározza, hanem csak valószínűsíti! Tudni kell ugyanis, hogy megfelelő tartással lehet valamit javítani a fiatal kutya küllemén, de a kiskutya „veleszületett” idegrendszere a nevelés útján sokkal nagyobb mértékben formálható, sajnos nem csak pozitív, hanem negatív irányban is. Képezhetetlen Airedale terrier kölyköt tehát keresve is nehezen lehet találni, azzal azonban számolni kell, hogy egyes egyedek könnyebben, mások nehezebben, nagyobb türelemmel, de mégis kiképezhetők.

Annyit azonban állítani merünk, hogy az erőszakosabb, elevenebb, szemtelenebb kölykök jobb „Wesen”-t sejtetnek, mint a félénkebb, tartózkodóbb kiskutyák. (A kutyás szaknyelv nálunk is a német „Wesen” szót használja a kutya idegrendszerének, belső lényének, természetének stb. összefoglaló megjelölésére.) Az etetés során sokat elárulhat a kölyök a benne lappangó tulajdonságokból, feltéve, hogy valamilyen okból (gyomorrontás, bélférgesség) nem étvágytalan. A szokatlan hangokra (kulcsok csörgetése, sziszegés, ultrahang, tapsolás stb.) való élénk reagálás gyorsabb reflexekre utal: ugyanezek a hangok az egyik kölyökből támadást, a másikból félelmet válthatnak ki, de a közömbösség is lehetséges. Az ilyen esetekben a bátor magatartás feltétlenül pozitív, a félelem pedig negatív jelenség. A közömbösség egyáltalán nem elítélendő, mert lehetséges, hogy egy minden megpróbáltatást kibíró kötél-idegzetet takar. Tehát a félénkebb kölyök felett se törjünk pálcát, mert természete a fejlődés során és a nevelés segítségével igen előnyösen változhat. Az említett próbák tehát biztos ítéletre nem alkalmasak, bizonyos valószínűséget azonban nyújtanak.

Nevelési alapelvek

Mikor kezdődhet az Airedale terrier kölyök tanítása?

Minél előbb, tehát akár közvetlenül az elválasztás után elkezdhetjük a tanítgatást. Szándékosan nem kiképzésről, még csak tanításról sem, hanem tanítgatásról beszélünk. A kölyökkutya nevelése ugyanis kizárólag játékos jellegű lehet. Ekkor még nem szabad olyan közvetlen célt kitűznünk, hogy a kölyök Airedale terriert valamilyen gyakorlat elvégzésére megtanítsuk, inkább arra törekedjünk, hogy játékos formában a későbbi komoly munka alapjaira a kiskutyát rávezessük. Még ennél is fontosabb, hogy a tanítgatás során a kölyök „jellemét”, bátorságát erősítsük. Említettük, hogy okos nevelés segítségével a félénk kiskutya bátorrá nevelhető, de azt is meg kell mondanunk, hogy egyetlen meggondolatlan erőszakosabb fenyítés,vagy más – esetleg rajtunk kívülálló – kellemetlen ráhatás a kölyök magával hozott jó idegrendszerét szinte szétroncsolhatja, egész életére tönkreteheti, sohasem lehet belőle igazán jó kutya. Aki nem játékos jelleggel neveli a kölyköt, okosabban teszi, ha 6-8 hónapos koráig kizárólag a testi fejlődésével törődik, a kutyával nem foglalkozik.

Most vizsgáljuk meg közelebbről azokat a nevelési alapelveket, amelyeket mind a kölyökkutya tanítgatása, mind a kamaszkutya engedelmes vizsgára történő későbbi előkészítése, mind pedig a fiatal Airedale terrier kiképzése során egyaránt szem előtt kell tartanunk.

A legtöbb kezdő kutyatartó nevelési módszere „kutyapedagógiája” alapjaiban hibás. Tudomásul kell vennünk – bármennyire szeretjük kutyánkat -, hogy az ő agyának kerekei egészen másként forognak, mint a miénk, nem emberi módon gondolkodik, kombinál és következtet. Világítsunk rá az embernevelés és a kutyanevelés közötti különbség lényegére egy szinte mindennapos példával:

Az újdonsült kutyatulajdonos szaladgálni engedi a kiskutyát, majd magához hívja. A kutya nem megy hozzá. Hangosabban, idegesebben hívja, de a kutya mégsem megy oda. Végre valahogyan mégis gazdája közelébe kerül, amikor is a sorozatos engedetlenségéért szidásban, büntetésben részesül. Ha mindez nem a kiskutyával, hanem egy kisgyerekkel történt volna, az eljárásban pedagógiai hibát aligha találhatnánk, mert a kisgyermek emberi agytekervényei világosan kivetítik az összefüggést az engedetlenség és az emiatt bekövetkezett korholás között. Ezzel szemben a kiskutya agyrendszere semmiféle összefüggést sem állapít meg a sorozatos parancsmegtagadás és a kiszabott büntetés között, hanem a rázúduló szidalmakat kizárólag az utolsó cselekményével képes összefüggésbe hozni, vagyis hogy ő a gazdájához odament. A jelen esetben tehát az a nevelési eszköz, amely emberi viszonylatban jó, a kutya esetében a lehető legrosszabb. Ha a gazda a kutyájával ezt többször megismétli, az állat agya, illetőleg idegrendszere esetleg véglegesen lerögzíti, hogy a gazdájához odamenni veszélyes dolog, mert az különféle kellemetlenségekkel járhat. Más szavakkal: kialakul benne az idevonatkozó feltételes reflex (a jelen esetben gátló reflex).

Mit kellett volna tehát a gazdának tennie?

Bármennyire mérges volt, óriási dicséretben kellett volna részesítenie, amint a kutya odament. Ha a kutya távolléte, illetőleg a gazda hívó szavaival egyidejűleg egy idegen bántalmazta volna a kiskutyát, ez lett volna a legszerencsésebb eset. A kutyában ugyanis nemcsak az rögződött volna, hogy a gazdához odamenni jó, hanem az is, hogy a hívó parancs semmibevétele veszélyes.

Ebben az egyetlen példában – mint cseppben a tenger – voltaképpen benne van a kutya tanításának lényege: az ember tanításával ellentétben nem a kutya értelmének pallérozása, hanem feltételes reflexeinek tudatos kialakítására, kiképzésére törekszünk, beleértve nemcsak a cselekvést kiváltó, hanem a cselekvést gátló reflexeket is.

A feltételes reflexek kialakításának módja abból áll, hogy kutyánk bizonyos tevékenységeit számára kellemes, vagy kellemetlen ráhatásokkal kötjük össze: céljainknak megfelelően dicsérünk, jutalmazunk, illetőleg szidalmazunk, esetleg fenyegetünk. Ehhez még azt is tudni kell, hogy a feltételes reflexek csak sorozatos gyakorlás és ismétlés révén alakulnak ki és a dicséretnek, vagy büntetésnek csak akkor lehet reflexkialakító hatása, ha a kutya a megfelelő összefüggést képes felfogni. (Az összefüggést általában csak akkor fogja fel, ha a dicséret, vagy szidalmazás a cselekvésével egyidőben történik.)

Aki ismeri a Pavlov-i tanokat, aki bele tudja élni magát a kutya „gondolatvilágába” az szinte már kész kutyakiképző és számára természetesnek látszanak a most következő általános tanácsok.

A tanítás során a dicséret legalább olyan fontos, mint a szidalmazás. A feltételes reflexek kialakítása terén csak félmunkát végez az, aki a dicséretről megfeledkezik, mert – mint már írtuk – a reflexek felépítése nemcsak kellemetlen, hanem kellemes ráhatások társításával is történik. A dicséret legmagasabb foka, ha az jutalomfalattal egybekötve történik. Ne takarékoskodjunk tehát a dicsérettel, de mégis vigyázzunk arra, hogy csak akkor alkalmazzuk, ha kutyánk valamit jól teljesít. Aki csupán szeretetből, minden különösebb ok nélkül dicsérgeti, kényezteti kutyáját, az a kutya előtt a dicséret értékét annyira lecsökkenti, hogy eredményes kiképzését is gátolja.

Legyünk következetesek. Ha kutyánk már valamit megtanult és annak teljesítésére parancsot kap, azt – ha törik, ha szakad – végre kell hajtania. (Jól gondoljuk meg tehát, mire adunk parancsot!) Ha a kutya számára valami tilos (pl. díványra felugrani), azt kivételesen sem szabad megengednünk.

Mindig azonos és lehetőleg rövid, pattogó vezényszavakat használunk. Még az is hiba, ha a kutyának egyszer „ülj” másszor pedig „ülj le” parancsot adunk.

Minél több ráhatás, impulzus éri egyidőben a kutya idegrendszerét, annál könnyebben érti meg a parancsot, annál biztosabban működik a reflex. Ha pl. az említett „ülj!” paranccsal egyidőben öklünket arcmagasságba emeljük és sarkunkat összevágjuk, a kutya három impulzust kapott. (Fülén keresztül hallja a szavunkat és sarkunk csattanását, szemén keresztül pedig felemelt öklünkkel kapott ráhatást. Szaknyelven azt mondhatjuk, hogy a kutya egyidőben hangjeleket és látjeleket is kapjon. Saját hangunkon kívül rendkívül hatásos hangjelek a füttyentések, a síp és az ultrahangsíp. A látjeleket kezünk különféle helyzetével (pl. előre nyújtott kar, stb.) közöljük a kutyával.

Airedale terrierünket a tanításra elő kell készíteni: megfelelő jó hangulatba kell hozni, fel kell „spannolni”. A jókedvű kutya kétszer olyan gyorsan tanul. Kutyánk jókedve a mi hangulatunk függvénye. Ideges állapotban tehát hozzá se fogjunk a kutya tanításához és ha az oktatás közben mérgesek leszünk, azonnal hagyjuk abba a tanítást. Ideges állapotunkat ugyanis a kutya megérzi. Ilyenkor a kiskutya fél, idegei sokszor teljesen felmondják a szolgálatot, az idegsokkhoz hasonló állapotba kerülhet. A gyakorlatok sorozatos ismétlése csak akkor megengedett, ha az már a kutya szenvedélyévé vált. Éppen ezért, ha valami újat tanítunk és azt a kutya - ha nem is tökéletesen, de mégis - teljesítette, a gyakorlást nagy dicséretek közepette hagyjuk abba és csak bizonyos idő eltelte után, esetleg csak másnap folytassuk. Az unalomig történő sulykolás a kutya szenvedélyét kiöli, csak kényszerből és nem szívesen fog dolgozni. A tanítás közben gyakran iktassunk be „feloldó” szüneteket, amikor a kutya kedvére szórakozhat.

Ne kiabáljunk a kutyával! Aki a kutya engedetlensége esetén hangerejének emelésével próbál eredményt elérni, az oda jut, hogy kutyája kizárólag a nagyon hangosan kiadott parancsra engedelmeskedik. (Ne feledjük, hogy kutyánk a normális hangerejű beszédet 100 méter távolságból is hallja!)

A hangsúly fontosabb, mint a szó, vagy beszéd jelentése. A dicséretet megelégedett, kedveskedő hangszínnel, a szidalmazást szemrehányó és a normálisnál halkabb tónusban közöljük a kutyával. A tiltó parancs se hangos, hanem erőteljesen pattogó legyen. Itt is érvényes, hogy mindig azonos szavakkal és hangsúllyal fejezzük ki magunkat, különösen a tiltó parancs (pl. „Pfuj!”) állandó azonosságára kell ügyelni.

Megütni a kiskutyát szigorúan tilos. A gyakrabban megütött kutya már akkor is behúzott farokkal félreugrik, ha kezünkkel nem ütni akarunk, hanem valami más okból emeljük fel, pl. meg akarjuk simogatni. Ha a testi fenyítés elkerülhetetlen, az abból álljon, hogy a nyak felső részén megfogjuk a kutya bőrét és megrázzuk, hasonlóan ahhoz, ahogyan az anyakutya fenyíti meg kölykét. Általában ügyelnünk kell arra, hogy a kis Airedale terriert mindaddig, amíg önmagát megvédeni nem képes, semmiféle bántalom se érje. Különösen vigyázzunk, hogy idegen ember, esetleg gyermek, vagy kutya ne bántalmazhassa. Kutyánkba azt kell belenevelnünk, hogy ő mindenkinél erősebbnek érezze magát, a gazdáját és közvetlen környezetét kivéve.

A kutyával a lehetőség szerint csak a gazdája foglalkozzon. A kutya tanítása nem kollektív családi munka, a tanítás során a család többi tagja lehetőleg ne legyen jelen, de ha már ez elkerülhetetlen, abban az esetben legalább a véleménynyilvánítástól, főként a sajnálkozástól tartózkodjanak. Nem helyes, ha a kutya sokat van családon kívülálló idegenek, főként idegen gyermekek között.

Miután nagyjából ismertettük azokat az általános alapokat, amelyekre a kutya tanítását rá kell építenünk, térjünk rá a megtanítandó konkrétumokra, pontosabban arra, hogy mit tanítgassunk a kis kölyöknek 5-6 hónapos koráig, amikor majd az engedelmes vizsgára való előkészületet kell elkezdeni.

Szobatisztaságra nevelés

Kezdjük a legnagyobb problémával, a szobatisztasággal. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy az egészen kis kölyök is már bizonyos mértékig „szobatiszta”. A kölyök – amint már mászni, menni tud – kimegy a kosárból, vagy ólból és azon kívül végzi el a dolgát. Már ekkor, de később is, minden kutya előszeretettel intézi ügyeit olyan helyen, ahol akár saját maga, akár egy másik kutya dolgát már elvégezte. Minden kutya keresi az ilyen helyeket és ha megérzi a „névjegy” szagát, az rendszerint ingert vált ki belőle. Ha kutyánk ezen tulajdonságát szem előtt tartjuk, sokkal könnyebben szoktatjuk rá őkelmét a szobatisztaságra. A szabadban, kertben tartott kölyökkel egyáltalán nincs probléma. Időnként vigyük be a lakásba és ne vegyük le a szemünket róla. Rendszerint alig telik el néhány perc és a kölyök máris hozzákezd a művelethez. Ha már az első pillanatban sikerült elcsípnünk, szidalmak közepette ölbe kapjuk és az ajtón kívül visszük. A lakáson kívül (a kertben) újból figyeljük a kölyköt, és ha ott végzi a dolgát, nagyon megdicsérjük. Alig néhányszor kell rászánnunk egy-egy negyedórát, kialakítottuk a kapcsolatos gátlóreflexet és a kölyök szobatisztának tekinthető. Valamivel nehezebb helyzetben vagyunk, ha városban, emeleten lakunk, de mégsem olyan veszélyes a dolog, mert már ismerjük a kutya kapcsolatos tulajdonságait. Éppen ezért ügyelnünk kell arra, hogy ne legyen a lakásban össze-vissza több helyen vizelet-nyom, mert ez állandó ingert okoz. Ha valahová odarosszalkodott a kiskutya (szőnyegre, padlóra) azt a helyet szalmiákszesszel dörzsöljük be. Ennek a szagát ugyanis annyira utálja, hogy oda aligha végzi a dolgát. A kutyust minél gyakrabban vigyük le az utcára és ott dicséretekkel halmozzuk el, ha a dolgát elvégzi. A kiskutya orrát (a lakásban) a hagyatékába belenyomni ízléstelen és teljesen értelmetlen nevelési eszköz.

Helyben maradás

Már az egészen kis kutyát meg lehet tanítani – sőt kívánatos megtanítani – arra, hogy parancsunkra a kijelölt helyére menjen és rövidebb ideig ott is maradjon, majd hívásunkra hozzánk szaladjon. Ezt legkönnyebb lakásban megtanítani, ahol külső ingerek idegen ember, kutya stb.) nem zavarják a kölyköt. Mindenekelőtt a kölyök helyének kijelölésére kell gondot fordítani. A kiskutya kosarát, fekvőhelyét a szobában úgy kell elhelyezni, hogy ne legyen a lábunk alatt, meglegyen a kellő nyugalma, de ugyanakkor áttekinthesse az egész szobát. Ha az újonnan hazavitt kiskutya fekvőhelyére egy olyan rongydarabot teszünk, amelyet előzőleg anyja testéhez dörzsöltünk, vagy amely volt gazdájának szagát viseli, a kölyök szívesebben fogja saját helyének tekinteni az általunk kijelölt területet. Meglepően hamar megtanulja, hogy a „helyedre!” mit jelent, ha egyidejűleg ügyesen odatereljük és amint odafeküdt, megdicsérjük, megsimogatjuk. Ugyanígy hamarosan tisztába jön azzal, hogy az „ott maradsz” parancs azt jelenti, hogy fekvőhelyét nem szabad elhagynia. Ha eljön a helyéről, visszakényszerítjük, és fektében dicsérjük, cirógatjuk, ha ismét el akar jönni, keményen ismételjük az „ott maradsz” parancsot. A 20-30 másodpercig helyben maradó kiskutyát egyhuzamban folytonosan dicsérgetjük, közben ismételgetve az előbbi parancsot. Mind a „helyedre”, mind pedig az „ott maradsz” parancsot kézjellel tanácsos összekötni úgy, hogy karunkat kinyújtva a kutya helyére mutatunk.

Hamarosan elérhetjük, hogy kutyánk pár méter távolságból helyére visszakullog. Ha helyére érkezett, élénken figyel, alig várja, hogy végre abbahagyjuk az „ott maradsz” parancs állandó ismételgetését.

Behívás tanítása

Ezt a helyzetet használjuk ki arra, hogy kutyánkat a „behívás” fogalmával megismertessük. Két karunkat oldalt, vízszintes magasságig emelve hirtelen ismét a természetes tartásba helyezzük és közben „hozzám”-mal hívjuk. Vigyázzunk: a tanítás kezdetén ez nem parancsszerű kemény, hanem hívogató, kedveskedő hangsúllyal történik. Lehet, hogy a kutyus az elején nem „kapcsol”, nem mer eljönni. Ebben az esetben a kutyának hátat fordítva úgy teszünk, mintha elszaladnánk. Már most jegyezzük meg, hogy ha a fiatal kutya később – a szabadban – hívásunkra nem akar hozzánk jönni, sohase menjünk felé, hanem gyorsan távolodjunk tőle. A távolodás helyett sokszor elegendő, ha leguggolunk és úgy hívjuk. Amint kutyánk hozzánk érkezett, viharosan dicsérjük meg, sőt jutalomfalatkát is kapjon.

Ezt a rendkívül fontos gyakorlatot a lakásban sokszor kell ismételnünk. A „hozzám” behívás hangsúlyát csak akkor szabad parancsszerű kemény hangsúllyal kiejteni, ha a kutyának már szinte szenvedélyévé vált, hogy hívásunkra hozzánk rohanjon, de valamilyen kivételesen érdekes dolog miatt, ami figyelmét elvonja, ezt mégsem teszi meg.

A behívás gyakorlását lassacskán a szabadban is megpróbálhatjuk. Szerezzünk be egy kb. 10-20 méteres vékony, de erős zsinórt és azt tegyük a kutya nyakörvére, és egy lehetőleg olyan szabad helyen, ahol más a közelben nem tartózkodik, engedjük kutyánkat hancúrozni, a zsinórt húzgálhassa maga után. Mielőtt magunkhoz hívnánk a kutyát, helyezkedjünk úgy, hogy a zsinórt kezünkkel elérjük. Megfogjuk a zsinórt (mindegy, hogy a végén, vagy a közepén) és a szokott módon hívjuk a kölyköt. Ha azonnal nem jön (ez a leggyakoribb eset) a zsinórt megrántva a parancsot ismételgetjük és a kutyát magunkhoz kényszerítjük. Amint hozzánk érkezett, nagyon megdicsérjük és jutalomfalatot is adunk neki.

Már a behívás tanításánál jegyezzük meg, hogy minél messzebb van tőlünk a kutya, annál nehezebb vele bármilyen parancsot végrehajtatni. (Szinte a centiméterek is számítanak.) Tehát a behívást és később minden más gyakorlatot előbb közelebbről tanítunk és csak fokozatosan távolodunk.

Közömbösítés

Már a kis kölyök Airedale terrierrel elkezdhetjük a szokatlan zajok iránti közömbösítést. Vegyünk egy lapos fémdarabot, pl. egy ócska fedőt és azt egy arasznyi magasságból a kutya jelenlétében ejtsük le a fürdőszobában, vagy a konyha kövezetére. Ha a kölyök megijed, cirógassuk, nyugtassuk. Fokozatosan, mind magasabbról ejtegethetjük a fedőt, lassan hozzászoktatva a kutyát ahhoz, hogy ez számára semmiféle veszélyt nem jelent. Ha a kutya egy papírzacskó szétpukkantását is elviseli akár „lövésbiztosnak” is tekinthetjük. Ugyanígy a kezdet kezdetén bele lehet nevelni a kutyába, hogy ne féljen a követ dobáló emberektől. Szerezzünk 2-3 ping-pong labdát, labdázgassunk a kutyával, majd játék közben néhányszor vágjuk a kölyökhöz a ping-pong labdákat, előzetesen lehajolva, mintha a földről követ akarnánk felvenni. A bátorságra nevelést szolgálja, ha a kis kölyköt sötétben kivisszük a szabadba. Ha a félelem legkisebb jelét látjuk rajta (behúzott farok) cirógassuk, bátorítsuk biztató hangsúllyal. A legtöbb gyerek hajlandó arra, hogy kérésünkre ingerkedjen a kölyökkel, majd amikor a kis kutya a támadás valamilyen jelét mutatja, a gyerek menekülést színlelve elszalad. Ilyen és ezekhez hasonló játékos módszerekkel még a gyengébb idegrendszerű kiskutyát is bátorrá formálhatjuk.

Élelem megtagadás

Sajnos – nem is nagyon ritkán – előfordul, hogy kutyákat megmérgeznek. Akinek esetleg ettől kell tartania, vagy aki később komolyabban is ki kívánja képezni kutyáját, annak már kölyökkorban le kell raknia az élelemmegtagadás alapjait. Ennek érdekében a kutyát lehetőleg csak az etesse, aki tanítását is végzi és mindig ugyanabból a tálból és ugyanazon a helyen. A rendes etetéseken kívüli „nassolás” (pl. vacsora közben egy-egy finom falat odavetése) még a gazda számára is szigorúan tilos. A rendes etetéseken kívül a kutya csak jutalomfalatot kaphat, de azt is csak akkor, ha valamilyen teljesítményéért a gazda legmagasabb fokú dicséretét kívánja a kutyussal közölni. Ha kutyánk már kb. 5 hónapos, egy-egy idegen személyt – de mindig más-más valakit – megkérhetünk arra, hogy a kölyköt valamivel kínálja meg, de amint az a falatot szájába akarja venni, enyhén üsse pofon azzal a kezével, amelyben az élelmet tartja. A jelenlévő gazda az eloldalgó kölyköt dicsérje meg és adjon neki jutalomfalatot, de semmiképpen se azt a falatkát, amely az idegen kezében volt. (Ezen ugyanis rajta van az idegen személy szaga és ez megzavarja a kutyát a megfelelő összefüggés kialakításában.) A földön talált élelem megtagadásának tanítására bevált az egérfogó. Szerezzünk néhány rugós egérfogót, amelyek rugóját annyira kilazítjuk, hogy ne üssön nagyot. Az egérfogókat felhúzva és finom húsdarabkákkal „felszerelve” szabad helyen lerakjuk és a kutyát pórázon odavezetjük. Amint az egérfogó barátocskánk orrára csap, azonnal továbbvezetjük a következőhöz és a végén jutalomfalattal egybekötve megdicsérjük, majd az egérfogókat összeszedjük. Az azonnali elvezetés és a csapdák sürgős eltávolítása azért fontos, mert ha ezt elmulasztjuk, a kutya rájön arra, hogy csak az egérfogóban elhelyezett élelem felvétele jelent veszedelmet.

Parancsra fogás és eresztés

Ha őrző-védő kutyát akarunk az Airedale terrier kölyökből nevelni, meg kell tanulnia szabályosan fogni, majd a későbbiek folyamán – a megfogott személyt parancsra elereszteni. Különbséget kell tenni egy ember „lefogása” és „megharapása” között. A szabályosan lefogott személyt a kutyának nem szabad gyűlölnie, nem kell rá haragudnia: kizárólag gazdája parancsának tesz eleget, amikor az illetőt harcképtelenné teszi. (Ez egyben azt is jelenti, hogy a parancs nélküli emberfogás – kivéve, ha az illető erre komoly okot ad – a legnagyobb „kutyabűnök” egyike.) A fiatal kutyát már korán rá kell vezetni a „fogás” lényegére, ereszteni csak a későbbiek során tanítjuk. A fogás alapjainak tanítása szintén játékosan történik. Valamiféle textíliából (nagyon megfelel egy kimustrált zsák) egy kb. fél méter hosszú és 5-6 cm átmérőjű hurkát, un. „ütőzsákot” készítünk. Ha ezzel játszadozunk a kutyával, hamarosan megfogja, el akarja tőlünk venni. Mi azonban nem engedjük, az ütőzsákot enyhén rángatjuk, míg a kutyus morogni, dühösködni kezd, és mindjobban cibálja. Mialatt a zsák egyik vége a kutyus szájában, a másik vége kezünkben van, állandóan biztatjuk, dicsérjük: „jó kutya, fogd! fogd!” Ennek a játéknak három fontos „szabálya” van. Az egyik: mindig a kutya legyen a győztes, tehát mielőtt elfáradna, illetőleg eleresztené a zsákot, annak a végét nekünk kell eleresztenünk. A másik: fogváltás ideje alatt ez a játék tilos. A harmadik: az ütőzsákot dobálni (apportíroztatni), vagy játékként a kutyánál hagyni nem szabad, csupán a leírt célt szolgálhatja. E játékon keresztül a kiskutya tisztában lesz a „fogd!” parancs lényegével, és ha okosan játszunk vele, a fogása biztossá, sőt szenvedélyessé fejlődik, és ami talán a legfontosabb, „gyűlöletmentes” lesz. Az így tanított kiskutya fogásbiztosságát legtöbben azzal rontják el, hogy fogváltás ideje alatt is játszanak vele és így a fájdalom miatt, egy gátló reflex is kialakul. El lehet rontani a dolgot úgy is, hogy korán kezdjük az „ereszd” tanítását. Legyünk türelmesek és erre kutyánkat csak akkor kezdjük oktatni, ha a fogás szenvedélyének kialakulása mellett a 7-8 hónapos kort is elérte.

Apportírozás

Az apportírozási készség az Airedale terrier egyik legjellegzetesebb jó tulajdonsága. Szinte minden egyes kis kölyök ösztönösen fut az eldobott tárgy után. Ha az a szándékunk, hogy kutyánkat később komolyabban is kiképezzük, ezt a veleszületett adottságot fejlesztenünk kell és ezt már az egészen fiatal kutyánál is elkezdhetjük. Legcélszerűbb egy olyan tárgy eldobásával kezdeni, amit a kutyus játékának tekint. Kezdetben 4-5 méternél ne dobjuk messzebb a tárgyat. Ha a kutya nemcsak utána fut, hanem a szájába is beveszi, azonnal szaladjunk visszafelé néhány lépést, nem baj, ha félúton elejti, fontos csak az, hogy kutyánk az eldobott tárgyat egészen a közelünkbe hozza, sőt az is lehetséges, hogy nehéz lesz tőle elvenni. A „szabályos” apportírozás tanítása kölyökkorban nemhogy felesleges, hanem kimondottan hiba. Féléves korig csak az legyen a célunk, hogy az apport kutyánk szenvedélyévé váljon. Ezen a területen is csak játékosan tanítgassunk, de mégis ügyeljünk néhány fontos dologra. A kezdeti kedvenc tárgyat hamarosan át kell cserélni és a tárgyakat rendszeresen változtatni kell. Ellenkező esetben előfordulhat, hogy kutyánk csak egy bizonyos tárgyat apportíroz. A kölyökkutya apport tárgya könnyű legyen, amit erőlködés nélkül tud vinni és könnyen a szájába tud venni. Minden tárgyat előzetesen dörzsöljünk a tenyerünkhöz, hogy szagunkat átvegye. Vigyázat, sok kutya a gumi és a műanyag szagától idegenkedik, ezeket tehát kezdetben ne erőltessük. Apportírozandó tárgyként labdát se használjunk, mert sok kölyök annyira „belebolondul” az ugráló labda érdekességébe, hogy a többi tárgy iránti érdeklődését letompíthatja. Követ apportíroztatni nem szabad, mert kutyánk fogait tönkretesszük. A nagyobb kutya szabályos apportfáját a kölyöknél egy szalmacsutak helyettesítheti, amit középen zsineggel átkötünk. Megszokja a kiskutya, hogy az ilyesmit legcélszerűbb középen megfogni. Az ilyen szalmacsutakkal – az apportírozás kapcsán – továbbfejleszthetjük az előbb tárgyalt „fogd!” fogalom megértetését. A kölyök ugyanis a játék során megszeretett csutakot – ha elé tartjuk – szájába veszi, és ha mi eközben dicsérjük és ismételgetjük a „fogd!” parancsot, tisztába jön azzal, hogy parancsunk nemcsak az ütőzsákra vonatkozhat, hanem másra is. Amíg az ütőzsákkal való játék kapcsán tilos volt az „ereszd!” parancs kiadása, addig a szalmacsutak, vagy más apporttárgy esetében korábban meg lehet kezdeni az „ereszd” fogalom megismertetését is. Persze nem szabad a kutyussal előzetesen „harcolni”. Az „ereszd” tanítása egyébként úgy történik, hogy bal kezünk hüvelyk és mutató ujjával a kutya ínyét finoman a fogai közé nyomjuk, és közben ismételgetjük a parancsot.

Akadályugrás

Az Airedale terrierrel nem szabad 10-12 hónapos kora előtt elkezdeni az akadályok ugratását, mert ízületei kilazulhatnak és frontja is túlszélesedhet. Ebben a korban is csak alacsony akadályokat ugorhat. Magának az ugrás fogalmának megismertetése és az ugrás szenvedélyének felkeltése azonban már a kis kölyöknél is elkezdődhet. Két ajtófélfa közé egy arasznyi szélességű deszkát helyezünk és a kölyköt az egyik szobában hagyva a másik szobába megyünk át, majd kedvesen magunkhoz hívogatjuk, közben valami jó falatkát mutogatva neki. Nem kell sokáig várnunk, a kutyus magától rájön, hogy az előtte lévő deszkát át kell ugrania. Az ugrás pillanatában, diadalmas, dicsérő hangsúllyal, minden alkalommal azt mondjuk, hogy „hopp”, vagy „hoppá”, majd a hozzánk érkező kutyát megdicsérve odaadjuk neki a kezünkben lévő csemegét. A következő lépés abból áll, hogy a deszkát egy partvisnyéllel helyettesítjük, de csak olyan magasságban, hogy az Airedale terriernek átugrania kényelmesebb legyen a seprűnyelet, mint alatta átbújnia. A harmadik lépés egy vékony pálca, amit a seprűnyél helyett kezünkben tartunk – szintén alacsonyan – és így próbáljuk a kutyát átugratni. Ha ez sikerül – és ha minden alkalommal megfelelően dicsérjük és jutalmazzuk, sikerülnie kell – kutyánk szenvedélyes „pálcaugróvá” válik és ezt nemcsak a két ajtófélfa között, hanem másutt is boldogan megteszi. A pálca, illetőleg az ugrás magasságát csak lassú fokozatossággal emeljük. Mire kutyánk annyira fejlődik, hogy természetes akadályt ugrathatunk vele, nem kell mást tennünk, csupán a „bűvös” pálcát az akadály fölé tennünk. Két-három sikeres ugrás után a pálca elmarad és kutyánk tomplett akadályugróvá vált.

A jól nevelt Airedale terrier viselkedéséhez hozzátartozik, hogy örömében ne ugráljon fel se a gazdájára, se másra. Ez ellen szintén kölyökkorban kell alkalmazni a leghatásosabb „rendszabályt”. A gazdájára támaszkodó kiskutya egyik hátsó lábára finoman rálépünk, inkább kellemetlen érzést, mint fájdalmat okozva neki és így könnyen kifejlődik benne a felugrálást gátló reflex.

Pórázon vezetés

A kiskutya nevelése kapcsán beszélnünk kell arról is, hogy miként kezdjük el a pórázon vezetés megtanítását. A nyakörv eltűrésére már egészen kis korban rászoktathatjuk a kölyköt, ez problémát nem jelent. Amikor azonban először pórázra tesszük, valószínűleg erősen tiltakozni fog szabadságának korlátozása miatt. Leghelyesebb, ha a lakásban, vagy a kertben fogjuk első alkalommal pórázra, és ha már valamelyest megszokta, csak akkor visszük az utcára. A pórázon vezetett Airedale terriertől sokáig nem kívánhatjuk meg, hogy szabályosan (bal lábunk mellett) menjen. Arra azonban már kezdetben rá kell szoktatnunk, hogy ne húzzon és ne maradozzon le. Ez úgy történik, hogy amint a kutyus megfeszíti a pórázt, nem gorombán, de mégis kellő eréllyel megrántjuk. Négy-öt hónapos korában már elkezdhetjük annak a megtanítását, hogy mindig a bal oldalunkon közlekedjen. Ez úgy történik, hogy a pórázt rövidebbre fogjuk és a már említett határozott apró rángatásokkal tereljük a megfelelő helyre. Minden megrántás alkalmával erélyes hangsúllyal a „lábhoz” parancsot adjuk, és amikor a kutya rendesen megy, folyton-folyvást dicsérjük. E területen az a leggyakrabban előforduló hiba, hogy a gazda nem a póráz erélyes megrántásával akarja célját elérni, hanem magához húzza a kutyát, holott arra kell legjobban vigyáznia, hogy a póráz lehetőleg sohase feszüljön.

Parancsra ugatás

Akinek az a szándéka, hogy kutyáját komolyabban kiképzi, jól teszi, ha a parancsra történő ugatás tanítását már kölyökkorban elkezdi. A fogalom megismertetése úgy történik, hogy amikor a kölyök spontán ugat, mi vele együtt mondogatjuk, hogy „hangot! hangot!” (bíztató hangsúllyal) és közben ujjainkat széttárva, majd ökölbe szorítva feléje nyúlkálunk. Ha ezt sokszor megtesszük, lehetséges, hogy kutyánk minden további nélkül megtanul parancsra ugatni. Ha azonban így nem megy a dolog, apró „trükköket” kell alkalmaznunk. Minden kiskutya hamarosan rájön arra, hogy a póráz kézbevétele, kabátunk felvétele, stb. azt jelenti, hogy „sétálni-sétálni”.) Tegyünk tehát meg minden előkészületet a sétához, de úgy menjünk ki az ajtón, hogy a kölyök bent maradjon. Az ajtót ne csukjuk be teljesen, hanem hagyjunk egy keskeny rést, amelyen a kiskutya nem tud átférni és az ajtó túlsó oldaláról hívogassuk a kutyuskát és közben mondogassuk a „hangot! hangot!” vezényszót. A kisöreg – nagy izgalmában – előbb-utóbb elvakkantja magát, mire azonnal kitárjuk az ajtót, hogy a kutya kijöhessen. Ugyanezen az alapon megtehetjük azt is, hogy a szokásos etetés alkalmával (különösen, ha a kölyök éhes) a tálat nem tesszük azonnal eléje, hanem magasabban kézben tartjuk, mondogatva közben a biztató parancsot és mutogatva neki az említett kézjelet. Az izgalmi állapot következményeként ilyenkor is be szokott következni a csaholó ugatás, mire mi az ételt azonnal elé tesszük. Így jut el a kölyök odáig, hogy ajtó és étel nélkül is, csupán a kézjellel egybekötött szavunkra ugatásba kezd. Ilyenkor természetesen megdicsérjük és jutalomfalatot is adhatunk neki.

Összefoglalás

Nagyjából leírtuk mindazt, amit egy Airedale terrier kölyöknek megtanítani érdemes addig is, amíg az engedelmes vizsgára való előkészítése kezdetét veszi.

Nem akarunk ismétlésekbe bocsátkozni és nem indokoljuk meg ismét a tanítás szükségességét, valamit azonban még meg kell jegyeznünk. Hogy egy kutya küllemi kiállításokon milyen díjat nyer, abban a kutya tulajdonosának kevéske érdeme lehet, rendszerint csak annyi, hogy nem sajnálta a pénzét kiadni a kölyök vételáráért és kutyáját tisztességesen eltartotta. Atekintetben azonban, hogy a kutya mit tud, kizárólag a gazdának lehetnek érdemei és mulasztásai.

Természetesnek tartjuk, hogy nem lehet mindenkinek lehetősége arra, hogy Airedale terrierjét magas fokú szolgálati munkára képezze ki, de azt is megállapíthatjuk, hogy egy kutya „kulturálatlan” viselkedése gazdája rovására írandó. A mai korszerű kiképzési módszerek ismeretében ugyanis nyilvánvaló, hogy nem a kutyának kell „okosnak” lennie, hanem a gazdájának.

(Részlet Dr. Borbély Lajos, Dr. Szajkó László és Dr. Ferenczy Emil szerzők által írt "Az Airedale Terrier" című munkájukból. 1970, Mosonmagyaróvár)