SYRIUS Airedale  Terrier Kennel

ARTGERECHT

avagy: Mit kíván a kutyák népe?

Artgerecht – így mondják németül a faj igényeinek megfelelő tartást. A magyar nyelvnek nincs ilyen tömör, kifejező szava erre a fogalomra, de az állatvédelmi törvény nálunk is kimondja, hogy „az állattartó köteles a jó gazda gondosságával eljárni, az állat fajának, fajtájának és élettani szükségleteinek megfelelő életfeltételekről gondoskodni” (4.§ / 1. bekezdés). Ez első hallásra egyszerűnek hangzik, de vajon mit jelent a gyakorlatban?

Annak a jogásznak, akinek a polgárok egymás közti ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban kell törvényt, vagy azt kiegészítő végrehajtási rendeletet alkotnia, viszonylag könnyű a dolga. Segítségére van az, hogy akiknek az életéről, vagyonáról, jogairól, kötelességéről, büntetéséről, igazáról rendelkeznie kell, ugyanolyan emberek, mint ő maga. Noha az egyes kultúrákban egymástól jelentősen eltérő erkölcs, szokás, értékrend uralkodik, az adott kultúrkörön belül mégsem okoz gondot felmérni, mi a helyes és mi helytelen, mi illeti meg a polgárt, mire van szüksége, és mi az, ami már túlmegy a megengedhetőség határain.

Egy kalap alatt

Az állatokról jogszabályt alkotni sokkal bonyolultabb dolog, hiszen az élővilág sok ezer faját kell valamilyen módon egyetlen kalap alá gyömöszölnünk. E fajok élettani szükségletei olyannyira eltérőek lehetnek, hogy ami az egyik számára létfeltétel, az a másiknak teljesen közömbös, ha ugyan nem káros. (Egy gyerekkoromban olvasott mese jut eszembe erről, amelyben a csukát „gaztetteiért” gyilkosnak kiáltják ki, halálra ítélik, és vízbe fojtás szándékával a tóba hajítják.)

Ha csupán az ember közvetlen közelségében élő, tőle teljes mértékben függő állatokra szűkítjük is le a kört, akkor is hosszú fejezetekben kellene meghatározni, mit jelent a létszükséglet egy ló, tehén, sertés, tyúk, tengerimalac vagy aranyhal számára. Ilyen részletességű útmutatást a magyar állatvédelmi törvény kerettörvény jellege miatt nem nyújt, azokat a törvényt kiegészítő végrehajtási rendeletek tartalmazzák. Ez azt eredményezi, hogy a törvény igen nagy része egyszerűen értelmezhetetlen a odavágó végrehajtási rendelet nélkül, de egyszersmind azt is, hogy az állatok (és állattartók) nagymértékben ki vannak szolgáltatva annak a hivatalos szervnek, amelynek jogkörébe utalta a törvény a részletes szabályozás kidolgozását. A törvényt ugyanis csak az Országgyűlés módosíthatja, de a végrehajtási rendelet átalakításához nem kell parlamenti szavazás.

Az állatkínzás hagyománya

Mi a fajnak megfelelő tartás? Ha személyes élményekkel a legifjabbak sajnálatos módon talán már egyáltalán nem is rendelkeznek, legalábbis a képeskönyvekből mindenkinek van valamilyen hozzávetőleges elképzelése arról, hogy a tyúk kapirgálni szeret, a sertés turkálni meg dagonyázni, és így tovább. Ez azonban teljesen mindegy, ha a haszonállattartás végrehajtási rendeletéért felelős minisztérium szakemberei úgy látják, hogy a sertés élettani igényeit kielégíti egy kétszer két méteres, kibetonozott cella. A haszonállattartó célja mindig is az volt, hogy a lehető leggazdaságosabban használja ki az állat nyújtotta erőforrásokat, és ez abban a pillanatban kizsákmányolássá válik, amint erre a technikai feltételek adottá válnak. Az, hogy egy adott állatfaj egy bizonyos fajta bánásmódot már évszázadok óta elvisel, még nem jelenti azt, hogy ez megfelelne az igényeinek.

A libatömést már sok száz évvel ezelőtt is alkalmazták, és a módszer csak annyival volt emberségesebb, amennyivel a háziasszony ujja kíméletesebben nyomja le a szerencsétlen madár gigáján a pokolba kívánt táplálékot, mint az e célra rendszeresített fémszerkezet. Ami tehát régi bevett szokás, az még nem feltétlenül biztos, hogy az állat számára jó.

Hasonló a helyzet a kutyával is. Az évszázadok során kialakult szokások, beidegződések bevették magukat az agyakba, és egyelőre kiirthatatlannak látszanak azok a kényszerpályák, amelyek a hagyományos, falusi kutyaéletet mint az állat számára egyedüli üdvözítő létformát állítják be.

Nem vagyunk egyformák!

Mit jelent a kutya esetében az, hogy „fajra jellemző szükséglet”? A kutatók már a vadonélő ős, a farkas egyes alfajainak életmódja, viselkedése között is számottevő különbségeket jegyeztek fel. A kutya pedig ennél még sokszorta nagyobb változatosságot mutat: nincs a Földön még egy élőlény, amelynek egyedei ilyen mértékben eltérnének egymástól. E sokrétűség egyik oka a kutya magas kromoszómaszámában keresendő: 46 kromoszóma (szemben az ember 39-ével) tömérdek mutációra adja meg a lehetőséget. Az ember céltudatos tenyésztői munkája aztán gondoskodott arról, hogy a mutációkkal keletkezett új tulajdonságok önálló fajtaként létezzenek tovább.

Az egyes fajták eltérő adottságai természetesen eltérő szükségleteket is maguk után vonnak. Elég megnézni egymás mellett egy törpe tacskót és egy bernáthegyit, s máris nevetségesnek tűnik minden olyan törekvés, amely a kutya, mint faj általános igényeinek összefoglalására irányul.

Az egyik szívesen heverészik a kályha mellett, és ha szállingózik a hó, séta helyett inkább visszafordul a kapuból, hiszen testét ujjnyi lábacskák hordozzák, a hasán pedig alig van szőr. A másiknak földig lóg a nyelve, ha tizenöt fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, és téli barangolások alkalmával időnként le kell ráznia hátáról a fehérséget, mert bundájának hőszigetelése olyan tökéletes, hogy megáll rajta a hó. Az egyik jóllakik másfél marék darált hússal, a másik egyetlen harapással szilánkokra morzsolja a karajcsontot, és három kiló élelmet tüntet el napjában. A kutya esetében tehát általános, fajra jellemző igényeket meghatározni, ebből következően univerzális rendelkezéseket létrehozni is szinte lehetetlen.

Farkas az aszfalton

Van azonban olyan szükséglet, amely közös minden fajtában, amelyet valóban még a vad őstől hozott magával minden kutya.

Ez pedig a társaság és a közös tevékenység igénye. Mint falkában élő ragadozónak, a kutyának ösztönös késztetése van arra, hogy rendszeresen felkerekedjék, s minél nagyobb területet fürkésszen végig, mégpedig csoportosan. Mindebből az következik, hogy a kutya fajra jellemző szükségletei között élenjáró helyet foglal el a napi (lehetőleg többszöri) séta, fizikai mozgáskorlátozás nélkül, közösen a „falkát” képviselő gazdával, esetleg más kutyákkal. Majdnem olyan fontos ez, mint a betevő falat, és sokkal fontosabb, mint a kertben való „szabad mozgás” lehetősége, a kerítés mögötti őrült tombolás ugyanis éppoly kevéssé alkalmas a közös portyázás élményének helyettesítésére, mint a bezártság a négy fal közé, vagy a lihegés a feszülő póráz végén.

Ezért ellentétes az állatvédelmi törvénnyel minden olyan ebtartási rendelet, amelynek alapköve a kutya mozgásának minél nagyobb fokú korlátozása: ha általánosságban szeretnénk érvényt szerezni az „artgerecht” kutyatartás elveinek, elsősorban meg kellene tiltani a mozgás durva korlátozását (láncon tartás) és a magánzárkába csukást (egyszemélyes boksz), másodsorban pedig kötelező jelleggel előírni a rendszeres szabad mozgás biztosítását.

Mindez nem ütközik a közbiztonság érdekeivel: könnyen bizonyítható, hogy az emberek közötti szabad mozgáshoz szokott kutya nem agresszív, míg az az eb, amelyet soha nem visznek sétálni, vagy állandóan pórázvégen rángatnak, majdnem biztos, hogy súlyos lelki sérülést szenved, s a sérüléseket, baleseteket szinte minden esetben ezek az állatok okozzák.

Nem vagyunk mi állatok!(?)

A kutyával kapcsolatos kérdések szabályozását azonban az állatvédelmi törvény az önkormányzatok hatáskörébe utalja, a városi önkormányzatok pedig úgy kezelik az ebtartást, mint valamiféle nemkívánatos, de sajnálatos módon mégis létező társadalmi devianciát. Igyekeznek a kutyákat ahonnan csak lehet, kitiltani, mozgáslehetőségeiket minél inkább szűkíteni, korlátozni. Teszik mindezt az állatvédelem köntösébe burkolva, arra az egyezményesen elfogadott és kikezdhetetlennek tűnő, hiszen még nemzetközi szaktekintélyek által sem vitatott alaptézisre támaszkodva, hogy „a kutyának a városban rossz”.

Annak, hogy a Földön élő tömérdek állatfaj közül éppen farkasból lett az ember legjobb barátja, az az oka, hogy az ő életformája, szociális struktúrája hasonlított legjobban elődeinkére.

Ezért képes a kutya bárhol megélni, ahol az ember megtelepszik, legyen az forró sivatag, trópusi őserdő, sziklás hegyoldal vagy csillámló hómező, tanyaház, császári palota, panellakás vagy egy hajó fedélzete.

Mondhatjuk természetesen azt, hogy a városi környezet annyira testidegen, annyira denaturált, hogy nem felelhet meg semmilyen élőlény szükségleteinek – ebben az esetben időszerű lenne valamiféle embervédelmi törvényt is alkotni, amely legalább olyan féltő gonddal védi gyermekeink érdekeit, mint amilyen elszántan látszanak védelmezni a kutyákét az önkormányzatok. Azt ugyanis senki nem firtatja, hogy a gyerekek hogyan érzik magukat a betonrengetegben, pedig ha valami hű csatlósunknak valóban ekkora szenvedést okoz(na), az az ember számára sem lehet(ne) igazán „artgerecht”.

(szerző: Mirtse Áron)